Ez a blog is kopár hanyatlásnak indult volna, ha nem nézek be és nem kezdem el kiírni magamból azt a sok hülyeséget, ami ma megadta a végső lökést a billentyűzet megragadására.
A Párisi udvar és a felüdülés óta jóformán minden megváltozott körülöttem. Kaptam – és folytatólagosan is kapom – a pofonokat, próbálom a saját tempómban legyűrni a világot, felülkerekedni az egészen és túlélni… Igen, azt hiszem ez lesz a legfontosabb meghatározó dolog, amit szem előtt kell tartanom a jövőben: túlélni
Összességében – rakosgatva az egyetemes, SI-mértékegységnél is „etalonabb” súlyokat a mérleg másik serpenyőjére – pozitívnak mondható az életem alakulása. Már nem érzem magamat annyira kilátástalan léthelyzetben, éppen csak a semmit sikerült megfognom, felkapaszkodva a „majdnem el tudom tartani magamat” szintre – legalább örülhetek a saját kis „yīnyáng-játékomnak”, a fennmaradásomért cserébe.
Altruistaként feltétel nélküli csere megoldható, a lényeg az, hogy inkább másnak legyen jó.
Érdeklődni: ×××××××××××××
Mindenkinek ki kell hevernie a saját dolgait:
– Azt, hogy sorra a betegszabadság abból áll, hogy minden másnap, vagy kétnaponta orvoshoz kell rohangálni és, hogy így gyógyulni nem lehet.
– Azt, hogy az orvosok egy részének nem érdeke a beteg teljes, a körülményekhez képest maradéktalan gyógyulása.
– Azt, hogy örülni kell annak a kevés jónak is, ami történik, mert Murphy él és vigyorogva fog röhögni a földi maradványaid felett is, amikor te már régen alulról szagolod az ibolyát.
Az angyalok meg nyugodtan kesereghetnek utánam.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
